Engedd el! - Őszi kisöprés

Mint sokan tudják (vagy kevésbé tudják), az idei irodalmi Nobel-díjat Kazuo Ishiguro nyerte el,aki által többek között a Ne engedj el c. regényt ismerhettük meg. A poszt címe ebből a kötet címéből ihletett meg. Ne féljünk felnőtté válni Mint mindannyian akik ezt olvassátok, valószínűleg minimum 10 évet biztos a hátatok mögött tudhattok már. az életetekből. Ha ezt a minimumot nézzük csak, akkor is egy évtizednyi emlék, esemény, élmény raktározódott el a fejünkben. Ez pedig mérhetetlenül sok impulzus, amik tárolásáról mi magunk gondoskodunk a szervezetünkben.

Bizonyos rossz vagy jó történések hatására az emberekben kialakul egyféle látásmód, viselkedésmód, életvitel, amit ha nem megfelelően kezelünk, könnyedén kicsúszhat a kezünkből az irányítás. Hogy pontosan mit is értek ez alatt, rögtön felvázolom: Ami gyakran elveszi a kedvemet az irodában az az, amikor a kollégám állandó jelleggel a szüleit hibáztatja minden egyes negatív dolgokért az életében. Az anyagi javait, a szenvedélybetegségét, a nőkkel kapcsolatos dolgait, de még azt is, ha esetleg nincs olyan kávé az automatában, amit épp megkívánna. Ezzel nem csak a saját hétköznapjait nehezíti meg, hanem sokszor a környezetéét is, hiszen ha az ember el is engedi a füle mellett már ezeket a panaszkodásokat, azért akkor is szívesen felakasztaná a zakóján keresztül a mosdóajtóra az embert, mint egy kis törölközőt, hadd szellőzzön kicsit.

Én úgy gondolom, egy ember akkor válik felnőtté, amikor képes önálló döntéseket hozni az életében mindenféle befolyásoltság nélkül, és képes felelősséget vállalni a tetteiért. Amíg mindezt nem képes valaki elsajátítani, addig egy felnőtt környezetben meglapult gyerekről beszélünk, aki képtelen a kompromisszumokra, a bocsánatkérésre, a felelősségre, a megbocsájtásra, és az önzetlen szeretetre. Épp ezért sokan, akik mindenért másokat, a családi hátterüket, a gyermekkorukat hibáztatják, gyakran kudarcokkal teli forró mocsárban dagonyáznak, ahonnan lenne kiút, csak épp nincs kedvük kimászni, mert akkor a hideg ellen saját maguknak kéne gondoskodniuk a körülményekről. Mindezek pedig kizárólag munkával és ráfordított energiával érhetőek el.

A múltat rendezni nem azt jelenti, hogy ki kell törölni a rossz emlékeket. Mindenki életében kivétel nélkül vannak olyan sötét események,vagy történések, amire fájó vagy rossz érzés visszaemlékezni. Ezek leggyakrabban a szülőkhöz való viszonyokkal kapcsolatosak. Én magam is bizonyos sérelmekkel a fejemben költöztem el anno otthonról, hiszen nem a legidillibb viszonyban voltam az apámmal, akivel majdhogynem teljesen ellentétes a személyiségünk. Azonban, az akadályokért és a rossz dolgokért nem hibáztattam őt,hiszen felnőtt férfiként később én akartam neki példát mutatni, ami sikerült is. A megbocsájtás egy kulcsfontosságú dolog ilyen helyzetekben is, ugyanis ha erre képesek vagyunk, és magunk is belátjuk a viszonyért felelős részünket, akkor elkezdhetünk mi magunk dolgozni az ügyön, és megfelelő gesztusokkal és kommunikációval orvosolni a problémát. Ha a másik fél nem hajlandó ezekre,vagy zárt ajtókkal találkozunk, akkor se feledkezzünk el arról, hogy saját magunknak akkor is tartozzunk azzal, hogy megbékélünk a múlttal, levonjuk a tanulságot, és továbblépünk. A konfliktusok generálása, a saját -és mások- életének ezzel való terhelésével semmi mást nem fogunk elérni, csak azt, hogy semmi sem fog kellőképpen összejönni számunkra. Ugyan is ki akar egy örökké elkeseredett ember mellett élni hosszútávon, vagy ki marad meg hosszútávon egy olyan barát mellett, aki mást sem tud csak panaszkodni? Munkáról nem is beszélve. Legfőképp a végén saját magunkká válhatunk elviselhetetlenné.

Tudom, itt jön a de: -" A múlt határoz meg bennünket," "-Azért vagyok az aki, mert mindezeken átmentem." "-A múltam az én vagyok" - és még sorolhatnám kezdetű mondatok. Én is azon a véleményen vagyok sokakkal karöltve, hogy a múltbéli események vezetnek ahhoz az emberhez, akit ma reggel is a tükörben láttunk. Viszont ha folyton a múltban élünk, a döntéseinken dilemmázunk, másokra hárítjuk a saját tetteinket, -vagy épp dühöngünk-, akkor egyszerűen lemaradunk mindenről. Olyan, mintha elmenne előttünk egy busz, és ahelyett, hogy megvárnánk a következőt ami beérkezik,a másik után kezdünk el futni, miután az elhagyta a megállót. Nagyjából szerintem az egész élet így működik.Vannak dolgok amikről lemaradunk,de mindig jönni fog egy újabb busz. (amivel akár a végén az előzőt és beérhetjük.) Fel kell ismernünk magunkban azt, ha valami káros ránk nézve, vagy nem épp megfelelő bizonyos viselkedésünk,vagy hozzáállásunk. Hiszen lehet, hogy azért vagyunk azok, akik,mert a múltban átmentünk dolgokon, azonban ez közel sem jelenti azt, hogy tökéletesek lennénk. Persze mindenkinek vannak hibái, és nem is arról szól az egész, hogy legyünk mindannyian ugyan olyan tulajdonságokkal bíró emberek. Én például valószínű sosem fogom tudni a késéseimet korrigálni (rossz az időérzésem), viszont azt el tudom dönteni, hogy egy nővel ne beszéljek csúnyán. Otthon nem épp így láttam, de olvastam, tapasztaltam, amik alapján eldöntöttem, hogy én később milyen férfivá is akarok válni a gyerekeim szemében. Viszont aki nem hajlandó a változásokra, azoknál ne fűzzünk olyan reményeket,amik nem fognak teljesülni. Vegyük észre azokat, akik nem akarnak felnőni ilyen tekintetben, és magunknak se féljünk bevallani azt, ha bilibe lóg a kezünk,mert állandóan a "De szép is lett volna..." és a "Minden másnak a hibája" c. diákat vetítgetjük a szemünk előtt.

Nem ciki őket a kukába dobni.

Őszi nagytakarítás Nos, ki kell értékelnünk a múlt eseményeit, érdemes is elgondolkodni rajtuk, de csak egészséges szinten. Hogy miből tudod hogy egészséges? Hogy nem kínzod magad naponta kétszázszor a mi lett volna ha... dolgokkal.

Ezek helyett inkább a "Megteszem, mert most ezt most meg kell tennem-eket" érdemes besűríteni a napokba.

Valamilyen módon szembe kell menni a megtörtént eseményekkel. Ha félelemből,akkor azért,ha dühből,akkor pedig azért. Ha frusztrál bennünket egy múltbéli esemény, akkor annak oka van. Sokszor sérül meg az önbecsülésünk,az ego, vagy csalódunk magunkban valamiért, amiért nem tudtuk kezelni a helyzetet. Elsőként a kirakósnak ezzel a darabjaival kell kezdenünk valamit. Ha gyerekként történnek meg velünk dolgok, akkor azt muszáj elfogadnunk, hogy nem tehettünk ellene túl sok mindent. Ha meg felnőttként értek ezek, akkor pedig el kell fogadni hogy akkor azt a döntést láttuk helyesnek. Az egyetlen dolog amivel a legtöbbet segíthetünk magunknak az az, ha a jövőbeli jellemünkre összpontosítunk. Hiszen mindannyian hibázunk, de aki okos, az tanul belőle, és építőkőnek használja a jövőre nézve.

Persze mindehhez jól jön az, ha az ember bízik magában, és abban, hogy minden oké lesz. Kevesen hiszik el azt,hogy képesek önállóan nagy lépéseket tenni, pedig nem kell ahhoz különleges képességekkel rendelkezni,hogy irányítsuk a múltbeli mumusainkat. :)) Az élj a mának szlogen ne arról szóljon, hogy este egy sörrel többet dobunk be, vagy tekerünk meztelenül a Gellért-hegyen,hanem szóljon arról,hogy teszünk ma is magunkért valóban.

Humor nélkül kissé sótlan lenne

Ez az egész nem azért íródott meg,hogy végtelen nagy szigorban álljunk hozzá. Humor nélkül ugyan is nem megy. Meg kell egy kicsit lazítani a komolysági gyeplőt, mert anélkül eléggé meg vagyunk kötve. Hasonlóképpen van ez a komfortzónával is, és a vállalkozó kedvvel. Sok jópofa pillanatot szerezhetsz magadnak azzal, ha legalább napi egy órát nem veszed túl komolyan az életet, főleg a veled szemben felállított elvárásokat. Rengetegen be vannak feszülve, hiszen állandóan a saját maguknak kialakított imidzsnek akarnak megfelelni, ami valljuk be elég fárasztó. A gyerekes viselkedés nem egyenlő a gyermekies lélekkel. Nyugodtan le lehet ülni mesét nézni, vagy 10 éveseknek való mesekönyveket olvasni, klisé filmet megnézni és engedni hogy tetsszen, számunkra idegen kutatási területekbe beleásni magunkat, dinoszauruszos pizsamát felvenni, társasozni a barátokkal, mindegy, csak teremtsünk egy laza atmoszférát magunknak. Emlékezzünk arra, milyen egy konfliktusmentes szférában lenni, és ne féljünk beismerni magunknak azt,hogy sokkal kellemesebb, mint a folyamatos önemésztés. A legviccesebb rész persze az, amikor rádöbbenünk mennyi veszekedést provokálunk ki mi saját magunk (bullshit alert!). Volt olyan helyzet is, amikor rájöttem, hogy szinte kivétel nélkül csak én generáltam a feszültséget egy emberrel (tripla bullshit alert!). De nem féltem magamnak beismerni mekkora hülye voltam, és azóta az újraépítésen lelkesen dolgozom! Ismerd be ha hülye vagy néha, néha mind kicsit azok vagyunk. Jó takarítást mindenkinek!

.

¡nos vemos pronto!