Hiába élünk a jelenben, kevesen élik meg a most jelentőségét.
Tegnap éjjel ültem a laptoppal az ágyban, és pont olyanom volt hogy na jó, akkor én most rendet teszek a mappákban. Szembejött velem 1-2 kép amitől elkerülhetetlenül eszembe jutott,mennyit is változtam 1 év alatt. Tudom hogy a legtöbb ember az év utolsó napjain próbálja magát a tavalyi énjéhez összehasonlítani, de annyit formálódtam főként az elmúlt 3 hónapban, hogy muszáj megosztanom elsősorban magammal, meg persze mindenki mással, aki olvassa a gondolataimat.
(Forrás:Pinterest)
Az, hogy egyébként halál nyugodtan éjfélkor már melegítőnadrágban fekszem az ágyban amúgy is csodának számít a tavalyi állapotomhoz képest. Baromira nehezen aludtam, annyi munkát vállaltam a nyakamba hogy volt hogy még éjjel kettőkor is a monitort bámultam. Ez volt az első dolog, amiben úgy éreztem muszáj változtatnom, mert különben egy munkamániás robottá válok, kb olyanná, aki főszerepet kaphatna a terminátor 10-ben. Úgy gondoltam,hogy mivel szeretném már magam kijárni a saját megrendelőimet, így úgy a legjobb, ha kevesebb csoportos építészeti projektet vállalok. Eleinte tök sokat rágódtam rajta hogy jó döntést hoztam-e de végül az idő meg a jó hozzáállás meghozta a gyümölcsét. Fel kellett ismernem magamban azokat a képességeket, amik előrevisznek, és a bizonytalanságot el kellett felejtenem. Ne tudjátok hány olyan ember van egyébként, aki csak addig bírja az arcod amíg látja hogy nem vagy számára konkurens kategória. Amint fejlődsz, egyből ellenségesen áll hozzád, és kritizálni kezd vagy elbizonytalanítani. Így nem is meglepő az, hogy a változásaim hatására sok negatív megjegyzést kaptam, és hazudnék ha egy kicsit sem érintettek volna meg, de már egy ideje biztos voltam abban, hogy nem az vagyok amit mások mondanak rólam, hanem az, amit én gondolok magamról. Milyen könnyű egy egyébként szép lánnyal elhitetni azt, hogy csúnya és hogy nincs tehetsége semmihez, vagy egy eminens tanuló szemüveges kis srácot arról, hogy soha nem lesz barátnője, és értéktelen az élete. Te jó ég, annyi ilyen példát tudnék hozni, hogy reggelig írhatnám a monológot. Mindenkinek el kell jönnie annak a pillanatnak az életében szerintem, amikor nem a környezete reakcióiból építi fel a jellemét, és nem megfelelések által akarja meghatározni önmagát. Nehéz dolog ez egyébként, de megéri rajta dolgozni. Nagyon hiányolom a pszichológiai foglalkozásokat az általános iskolákból/gimnáziumokból , hiszen a legtöbb ember ebből a korszakból hozza a legtöbb frusztrációját, amivel később szembe kell néznie. Ez nem épp egy jó ballagási ajándék. Visszakanyarodva a eredeti témához tehát ma már nem hagyom hogy mások definiálják azt, hogy milyen vagyok valójában, nincs szükségem mások visszacsatolásaira ahhoz, hogy tisztába legyek a tulajdonságaimmal, és lássam honnan hová tudok fejlődni.
Idáig is rendkívül becsültem mindazt amim van, de ma egyetlen egy napot sem tudok elképzelni, amin ne ejteném ki a számon legalább tízszer, hogy de király hogy bizonyos dolgok az életemben vannak. Minden reggel tudok annak örülni hogy felkeltem, hogy ott vannak azok az emberek a hívólistámon akiket bármikor hívhatok ha baj van, vagy hogy hála az égnek hogy jött a számla, mert ha nem lenne számlám az azt jelentené, hogy nincs hol laknom. Egyszóval tudni kell mindent félresöpörve örülni a jelennek. Annyi embert látni a múltban elmerülve, a "de jó lenne ha azt csináltam volna" mondatokon gyötörve magukat, míg mások állandóan a jövőtől várják a boldogságot, a "majd akkor örülök ha megveszem ezt meg azt", meg a "majd örülök ha péntek lesz" mondatokkal ötvözve. Hiába élünk a jelenben, kevesen élik meg a most jelentőségét.
Azzal, hogy nem hagyom hogy mások határozzák meg a jellememet, egyben én is kevesebbet foglalkozom másokkal. Persze olyan szinten, hogy ki mit csinál, vagy ki milyen hülyeséget követ el. Egyszerűen felesleges időpocsékolás bosszankodni mások tettei miatt. Sokkal jobban érzem magam, mióta csak olyan történésekkel foglalkozom aktívan, ami felett lehet befolyásom, és tudok valamilyen módon segítséget nyújtani másoknak. Naponta rengeteg energiámat vette el az régen, hogy azt gondoltam, mindenki hülyesége rám is kell tartozzon. Megtanultam kizárni ezeket. Minden nappal úgy érzem, egyre tovább fejlődöm, ami persze sokkal nehezebb lenne, ha nem lennének körülöttem olyan emberek, akik mindezt elfogadják és segítik. (Persze azért fel kellett ismernem, ki barát és ki ellenség.) - A legszomorúbb, hogy van mikor a hozzánk közel állók között fedezhetjük fel a legnagyobb ellenségeinket. Épp ezekért a dolgokért is érdemes magunkkal foglalkoznunk, mert a felgyorsult világunkban sokszor az a cél,hogy az emberek ne legyenek tisztában önmagukkal, csatlakozzanak a folyton panaszkodó szomszéd Mici nénihez, és hagyják hogy a híradó és a sokszor nem túl színvonalas és pozitív bulvár legyen a napjuk indítója és befejezője. Nem érdemes a pincében ücsörögni, mikor ott van számunkra egy egész ház. Jó hétvégét!
¡nos vemos pronto!
